- Beküldte: ipeto
Rettenetes zajra ébredt a gyerek, még soha ilyen dörömbölést nem hallott egész életében, igaz, még csak hatéves volt.
Egész testét elöntötte a rémület, reszketve bújt a takaró alá, befogta a fülét, de mindhiába, a zaj ütemesen, egyenletesen folytatódott. Mint a megriasztott állat, futni szeretett volna, de nem mozdult a lába, a félelem megbénította minden tagját. Lassan magához tért, kiabálni kezdett torkaszakadtából, hisztérikusan hogy a szüleit felébressze, de nem történt semmi, csak a dübörgés folytatódott irgalmatlan monotóniával. Még soha nem fordult elő az, hogy felsírt éjszaka, és apja vagy anyja nem vigasztalta, nyugtatta volna, ezért még ijesztőbb volt minden a rettenetes dübörgésben. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, a novemberi hideg élesen megcsapta a lábát, mezítlábasan futott a szülők szobájába hüppögve, sírva, reszketve.
De üresen tátongott a szülői ágy hiába tapogatózott a biztonság, a megnyugvás után. Kétségbeesve rohant a konyhába, ahol sötét volt, a villany nem égett, de a kitárt ablakok előtt a novemberi hidegben, ott álltak a szülei mereven, kifelé tekintve, őt észre sem vették. Odafúrta magát hozzájuk, de rá sem pillantottak, mindketten az utcát nézték, ahol hatalmas zöldes – barna járművek dübörögtek végtelen sorban. Kerek tetejük nyitva, bennük egy-egy katona állt, fejükön gömbölyű vassisak, kezükben fegyver. Egy hatalmas cső nyúlt ki oldalt mindegyik járműből az ablakok felé irányulva. Vajon mi lehet ez?- de nem mert kérdezni semmit, mert látta, hogy anyja sír, apja pedig reménytelen félelemmel ismételgeti: Bejöttek az oroszok!
Kik lehetnek ezek, hogy ennyire sokan jönnek, és miért kell félni tőlük vajon, de már nem gondolkozott sokat ezen, a sok sírás, a hideg elbágyasztotta, lecsúszott a földre és hirtelen elaludt. Még motyogott valamit, mikor ölbe vették, megsimogatták és ágyba tették. Másnap korán rohant a szomszédba, hogy eldicsekedjen, mit látott az éjszaka, már messziről kiabálta a barátjának: Én láttam, hogy bejöttek az oroszok! A kisfiú azonban nem csodálkozott, a tízévesek mindentudó fölényével javította ki: Nem bejöttek, hanem megint bejöttek! Különben is minket nem érdekel, mi disszidálni fogunk!
Leforrázva állt, már megint valami, amit ő nem ért, ő még nem tanult semmit, még a betűkben is csak az R betűnél jártak, hogy-hogy megint bejöttek és mi az, hogy disszidálni!
Ám nem szólt semmit, mert újabb recsegés, kattogás hallatszott, de most a hegyek felől, így félve hazarohant. A ház lakói az udvaron álltak, és a férfiak azt hajtogatták, ez géppuska, ezek a partizánok!
Sok érthetetlen dolgot hallott még aznap, de nem sokat gondolkodott semmin, mert már egy hete nem volt iskola, boldogan játszott a gyerekekkel. A szülők most nem sokat törődtek velük, tanakodtak, menjünk, maradjunk, ki ment már el és hova.
- Úgysincs iskola, gyere velem - mondta apja pár nap múlva neki -, beteghez hívtak a szomszéd faluba, legalább nem leszek egyedül az úton. Az ócska Opel füstölögve indult, s ő büszkén, lábát lóbázva ült a hátsó ülésen. Találós kérdésekkel szórakoztak, mikor apja egy mondat közepén csikorogva fékezett. Egy férfi ugrott a kocsi elé, kezében fegyver, a fején véres kötés.
- Doktor úr - lihegte -, adja ide a kötszereket, gyógyszereket, mindent, amije van, sebesültjeink vannak az erdőben!
Apja szótlanul adta át a kért dolgokat, majd suttogva kérdezte: Meddig tudják még tartani magukat? A bekötött fejű férfi mormolt valamit és csüggedten legyintett.
Otthon este hallotta a konyhából átszűrődő halk beszédet: Odaadtam a partizánoknak minden kötszert és gyógyszert, még tartják magukat valamiképpen.
Aha, most már tudom, mi az a partizán, ez a bácsi, a bekötött fejével! – gondolta és elégedetten álomba merült.
Telt – múlt az idő, tavasz táján Pestre készültek, megnézni a rokonokat. Borzasztóan örült, vonattal utazni csodálatos és még csak egyszer volt ebben része.
A város nem tetszett neki, a villamosból látta, hogy sok házon lyukasak, feketék a falak, ez nem érdekelte, az embereket nézegette unalommal, hiszen senkit nem ismert. Hirtelen azonban ismerős arcot vett észre mellettük és hangos örömmel kiáltozta: Apa, apa, itt a partizán, de már meggyógyult a feje, nincs is bekötve …! De folytatni nem tudta.
Az ismerős férfi könyörgő-rettegő szemmel nézett az apjára, aki azonnal leszállt vele a villamosról és reszkető hangon, lassan suttogta a fülébe: - Börtönbe akarsz juttatni? Nincs és nem volt partizán, megértetted? Megértette.
Czellár Judit, a Genfi Magyar Értesítő szerkesztőjének novelláját – melyet az 56-os évfordulóra írt – közzé teszi a Bedekovich Lőrinc Népfőiskolai Társaság elnöksége